Könnyek

Valahogy megtalált a gondolat. Könnyeink fontosak. Soha nem olvastam utána. A sírás különös jelentőséggel bír. Amikor úgy éreztem, sírnom kell, sírtam. Volt, hogy az állásomba került. Nem érdekelt. Sírtam és sírok mindmáig, örömömben, bánatomban, halkan vagy hangosan, énekelve vagy magyarázatért kiáltva, együttérzően, vagy együttérzésre vágyva. Az örömkönnyek sajnos, ritkábbak, de a bánat vagy a feszültség könnyeit is legalább annyira tisztelni és becsülni kell.

Most, hogy ezen gondolkodom már vagy 20 perce, azért beírtam a keresőbe. Egy szakápolói jegyzetben bukkantam erre rá:

"Erős érzelmi hatásra intenzív hormontermelés indul meg szervezetünkben, és a túlzott mennyiség egy részétől valószínűleg a sírás segítségével szabadulunk meg. Azok az emberek, akik érzelmi feszültség hatására könnyen sírnak, általában egészségesebbek, mint akik magukba fojtják a stresszt. A sírás tehát egyben védelmi feladatot is ellát: óv bennünket a stresszel járó betegségek kialakulásától."

A sírásnak születésünktől kezdve komoly jelentősége van. A kezdetekben a kommunikáció legfőbb eszköze, és később sem változik ez nagyon meg. A hozzáállásunknak azonban változnia kell, ahogyan nő a gyermekünk. Az első időkben nem hagyjuk sírni, később pedig megértő ölelésbe zárva, vagy tisztes távolból nézve (ahogyan gyermekünk igényli), hagyjuk. Hagyjuk, hogy kisírja magát, azt az érzelmi stresszt, amit a sikertelenség, tehetetlenség, kudarcélmény, vagy a VALAMI :) okozott neki. És vele örülünk, ha örömkönnyei potyognak.

A gyermekkorban el nem sírt/el nem sírhatott könnyek elraktározódnak. Az éjszakai ágybavizelés (5-6 éves kortól) oka már lehet elfojtás, stressz - a gyermek nem sírhat könnyekkel, hát alul sír. A lélek vize felgyülemlik a szervezetben és manifesztálódik. Tüneteket, betegségeket produkál, amik vizet szeretnek, vizből állnak, vizet gyűjtenek. Ciszta a petefészekben - folyadékkal telt hólyag. Emésztőszervi gombafertőzés - nedves, fülledt lelki környezet. Húgyúti problémák.

Ha valaki nem "vízgyűjtő" alkat, fel nem dolgozott, mélyen elfojtott, bezárt stressze ma már klasszikusnak, netán természetesnek számító népbetegséggé alakul: valamilyen kezelhetetlen, makacs allergiává, legyen az étel vagy pollen. Gyomrunk nem veszi be ezt az egészet, szeretne a lenyelt könnyektől megszabadulni, a belek begyulladnak, már lassan nincs is hely másnak a szervezetben, csak a betegségnek. A meneküléssé fajuló elfojtás, halogatás - most nincs időm sírni, nem sírhatok mások előtt, a férfiak nem sírnak/sírhatnak - tovább gyűrűzteti, tovább tekeri a szervezet betegség-kígyóját. De menekülni sem kell ahhoz, hogy a nem-sírásból egy idő után a hormonrendszer zavara váljék. Az intenzív hormontermelés okozta túlkínálat felhalmozódik és raktározódik.

Biztos a környezeti mérgek is okai a népbetegségek egy részének, ahogyan a másik részének bizonyára mi magunk vagyunk azok. Mert nem sírunk. Nem merünk sírni. Gyakran még egyedül sem. Mintha luxus lenne a sírás. Nyitok egy helyet a Pannónián, egy jó napos üzlethelyiséget keresek, ahová bárki betérhet sírni. Egy sminkest is keresek hozzá, de nagyon jót, aki esetleg munkába menet ugrana be, eltüntethesse könnyei nyomát, feleslegesen. Mert a kiengedett könnyek nyomán új élet fakad. S mikor a sokadik el nem sírt könnycsepp is utat talál arcunkon, egyszer csak már nem a bánat könnye lesz, hanem az örömé.

Mi már vagyunk, amik vagyunk, azokkal a tünetekkel/betegségekkel, amikkel. Mindenkinek van sajátja, saját el-nem-sírt-könny-baja. Majd kisírjuk, remélem, kisírjuk. A gyerekeinket pedig hagyjuk sírni. Ahogyan ők azt igénylik. Megértő ölelésünkben, vagy tisztes-biztonságos távolból nézve.

Nem olvastam utána semminek, ez eszembe jutott. Az sem baj, ha nem így van. Azért valamennyire valószínűleg így van, csak bonyolultabb. Pedig igen egyszerű lenne. Csak sírni kéne végre egy jót, vagy terápiaszerűen sok jót, ekképp is megtámogatva szervezetünk öngyógyító folyamatait.